Senki fia

Nagyot köszön az őszülő férfi a pult mögül, mikor belépek az orosz ábécébe.
- Dobrij gyeny!
Zavarodottan köszönök vissza és eltűnök a polcok közt, hisz az orosz ábécékben sosem köszönnek, egytől egyig. A faarcú kiszolgálás, az áru és a visszajáró odalökése mit sem változott az évtizedekkel ezelőttihez képest, még errefelé sem, és még akkor sem, ha mesés az áruválaszték, nem mint mikor ott éltünk.

Fizetni készülök. Ő épp egy öregasszonnyal társalog élénken, majd pedig velem folytatja, és még a mosolya is fülig ér. A jelenséget nem tudom beilleszteni a kultúrkörbe, de hamarosan észreveszem a fura, vaskos akcentust. Ez a férfi nem orosz. De nem, nem fogom megkérdezni honnét jött, mert egy orosz boltban ki van zárva személyes kérdések feltevése, vissza kell fogni magam ezúttal! Dublinban évekig jártam ugyanabba, és robotok módjára történt minden bevásárlás, szinte egy másik bolygó volt a városhoz képest.

Épp erre gondolok, mikor is mit hallok a szájából?

- És honnét jött?

Hmmm, ez itt személyeskedik!

- Magyarországról. És maga? 

- Afganisztán!

- Ó!

- Tudja, jó volt ám annak idején a viszony... Még Brezsnyev alatt.

- Tudom, tudom... Katonai akadémia?

- Az, az!

- Na igen, minden afgán oda járt, legalábbis akiket ismertem. Melyik?

- Riga!

- Értem. Sosem ment haza?

- Dehogy mentem! Hogy mentem volna? Hova mentem volna? Moszkvában voltam aztán. Próbálkoztunk. Amikor meg szétesett az ország, visszamentem Rigába.

Kérdeznem se kell, ömlik a szó.

- Ott tíz évet voltam, aztán menekülttáborba zártak. Ugyanis illegálisan voltam az országban, és akkor buktam le. Évek a táborban, évek!

- Meddig?

- 2006. Mert aztán vettem egy lett útlevelet, és idejöttem! Ugye az EU. Csak besétáltam. Itt van ez a bolt egy barátommal már öt éve...

Talán még beszélne, de a vásárolt útlevél után úgy érzem, hogy ugorjanak csak be a savanyúságok meg tejfölök a szatyorba, ki az utcára, menni, kirakatokat nézni, úristen, minek kellett ezt nekem hallanom, és bizonygatni az agyamban, hogy ez úgyse lehet igaz, ez csak kitaláció, az agyam másik fele meg azt mondja, de igaz, milliók lehetnek így, jönnek szembe az utcán, nem tudod, el vagy kényeztetve, van státuszod, és vajon te megvennéd-e azt az útlevelet, és hol kezdődik a bűncselekmény, hol végződik az életért, nyugalomért bármit, megítélheted-e, elítélheted-e, és ő miért tud róla úgy beszélni egy idegennel, mint egy kiló hús vásárlásáról, és ezek szerint ő nem fél a bukástól. Semmitől se fél. 

Miért is félne? Akármi jön, majd megoldja. Megtanulta.